Elektronikai hadviselés a XX. században 5. rész
A háború vége felé a legtöbb háborúzó fél korszerű radarokkal rendelkezett, a fejlesztési eredmények azonban váratlan területeken is megjelentek, még pedig teljesen új fegyvernemek formájában.
A rádiótechnika illetve az elektronika gyors fejlődése és az időközben megjelent miniatűr, gyorsulástűrő elektronikai alkatrészek által adott volt a lehetőség, hogy az új termékeket fegyverekbe is beépítsék. Ezekben az évekbe jelent meg a tüzérségi lövedékekbe épített elektronikai közelségi gyújtó, amely lényegében egyszerű, elektroncsöves radarszerkezet volt. A kis radar a lövedék röppályáján mérte a céltól való távolságot, és az előre beállított érték (néhány méter távolság) észlelésekor aktiválta a gyújtószerkezetet.
A légierők vezetői előtt ismert volt a bombázások csekély hatékonysága, a célzás hallatlan pontatlansága. Egy meghatározott, nagy jelentőségű cél leküzdéséhez szükséges bombák száma tipikusan néhány száz, de esetenként akár ezer darab is lehetett. Ezek előállítási költsége, a légi bevetéshez szükséges repülőgépek (földi és hajózó személyzet, üzemanyag stb.) mennyisége, a bevetéssel együtt járó technikai és emberi veszteségek mértéke meghaladta- a katonai vezetők szerinti - „gazdaságosság” mértékét, így kézenfekvő volt az igény a bombázás hatékonyságának növelésére.
A fejlett országokban a háború vége felé megindult az „intelligens bomba” kifejlesztése, amely mind a mai napig szakadatlanul tart. Már nagyon korán felvetődött, hogy valamiféle vitorlázórepülő technika segítségével juttassák el a bombát a célba, magát a bombavető repülőgépet távol tartva a légelhárítás tüzétől. A Henschel Hs 293 bomba projektje 1940-ben indult, és 1943-tól vetették be. Felépítése szerint egy kb. 3 méteres fesztávú szárnnyal, 50 MHz-es rádióvevővel, és öt színes jelzőfáklyával ellátott, kb. 10 s égési idejű indítórakéta (booster) volt, amely alá egy 500 kg-os bombát függesztettek (lenti kép). A szerkezet a tűzkialvási pont után rádiójelekkel korrigált siklópályán közelítette meg a célt. Az aerodinamikai irányítás - jelzőfáklyákkal támogatott -optikai megfigyelés útján, joystick szerű vezérlő karral, a többsávos Kehi adó rádiójelei útján, a bombát elindító repülőgépről történt. A bombába épített Strassburg rádióvevő feldolgozta a kapott jeleket és a vezérsíkokkal a célra kormányozta a sárkányt. A kissé bonyolult felépítésű, nagy tömegű és lassú, nehézkes alkalmazású bombaszerkezetet páncélozatlan tengeri (pl. szállító) hajók ellen használták. A rádióirányítás könnyen zavarható volt.
Az éles fegyverfejlesztési versenyben a valóban jól használható, lényegében a legelső, precíziós irányítású intelligens bombával a német fejlesztők lettek a leghamarabb készen, bár a világháború huszonnegyedik órájában. A termék neve Fritz-X, amely lényegében egy 1400 kg-os, vastag acélfalú, nagy áthatoló képességű, precíziós repesz-gránát, s alkalmas volt 130 mm-es vastagságú hajópáncél áttörésére, csatahajók, nagy cirkálók ellen is (lenti kép). Gyújtása mikrokésleltetett volt, a bomba a fedélzeti páncélzaton áthatolva a hajófenék közelében, vagy a hajó alatt robbanva maximális kárt okozott.
A bombát 1943-44-es évek során Max Kramer fejlesztette ki, elsősorban hajók elsüllyesztésére. Alkalmazása során magasan haladó repülőgépről indították, legalább 4000 m, de jó látási viszonyok mellett 5500 m magasságból. Kezelője joystick segítségével, vizuális kapcsolattartás mellett, rádióparancsok útján (Kehi adóval - Strassburg vevővel) irányította a bombát. A parancsokat a bomba a saját rádióvevője segítségével érzékelte. Dobozszerű farokkerettel röpstabilizált és fékezett zuhanásának irányát a keretben levő kormányszervekkel, szervomotorok segítségével korrigálta.
A maximális elvégezhető korrekció 500 m volt. A bomba a hangsebességet is meghaladó (343 m/s) zuhanása közben jellegzetes térgörbe ívet leírva, legtöbbször előbb kissé túlhaladni látszott a célon, majd pontosítva az ívet, visszakanyarodott a cél fölé. Találati valószínűsége egy 30 méter sugarú körben értelmezve 90%, ami nyolcvanszor jobb, mint a hagyományos („buta”) bombáké. Jellemző, hogy a szövetségesekhez átállt Róma csatahajó, az olasz flotta zászlóshajója (Málta közelében) két közvetlen találattal és egy mellette robbanó bombával elsüllyeszthető volt. Az 50 MHz körüli rádióvezérlést hamarosan sikerrel zavarták a szövetségesek, utóbb a vevő KF-erősítőjének a frekvenciáján, ezzel kiiktatva a szervó szabályozását.
A többi (amerikai, szovjet stb.) fejlesztések túl későn lettek készen, így bevetésükre a II. világháborúban már nem, csak a háborút követő ázsiai (pl. mandzsuriai, koreai, vietnami stb.) harcok alkalmával került sor. Ilyen rádió vezérelt amerikai bombával rombolták le a Kwai folyó híres hídját, a közismert film (és könyv) sztorijával ellentétben.
1945-től az amerikaiak már kamera vezérelt bombákat is használtak. A fegyver orrában egy hagyományos tv kamera volt telepítve, és az általa szolgáltatott képet a bombázó repülőgépről nyomon tudták követni. Szükség esetén beavatkoztak az irányításba, ha a röppálya nagyon eltér. Lentebb láthatunk egy RCA gyártmányú bomba kamerát, amit egészen az ötvenes évekig gyártottak. 18 darab elektroncsövet tartalmazott, mellette pedig a megfigyelő monitor, ami e repülőgépen volt. Persze kellett még 1-2 dolog a kapcsolathoz: adó és vevő egységek, antennák stb.
Az intelligens légi fegyverek családja az utóbbi évtizedekben indult hatalmas fejlődésnek, amelynek első komoly eredményei a lézernek köszönhetőek. A bomba orrában elhelyezett érzékelő képes a repülőgépről infravörös fénnyel megjelölt, folyamatosan a célra vetített fényjelet érzékelni és automatikusan a jelölés irányába haladni. Ez azonban kényszerkapcsolatot eredményez a megjelölt cél és a bombát ledobó, vagy a célt megjelölő repülőgép között, ami pl. élénk légelhárítás, vagy a gép kényszerű manőverezése esetén megzavarhatja a pontos találatot. Természetesen a köd sem tesz jót a kapcsolatnak. A bomba orrában van 4 darab fotódióda, ami veszi a lézer jelét, és az intenzitás függvényében ad feszültséget. Ha valamelyik dióda nagyobb jelet ad mint a többi, akkor a bomba letért az irányról, és a vezérlés beavatkozik. Ha minden diódáról egyforma feszültség jön le, akkor pont a cél felé tart az eszköz. Jé, mintha a CD lejátszóban is így működne a sávon tartás, vagy tévednék?
A lézervezérlésű precíziós bombákat (LGB – Laser Guided Bomb) először 1972-ben Vietnamban vetették be, és azóta fejlődésük, sikerük töretlen. A vietnami háborúban ledobott összes bombának csak töredéke volt precíziós, míg az évek, évtizedek előrehaladtával ez az arány drasztikusan megváltozott. Nem volt, és ma sem mindegy, hogy egy adott célpontot hány bevetéssel, hány kilogrammnyi fegyver felhasználásával tudják kiiktatni, illetve megsemmisíteni. Az évek múlásával a nyugati országok vezető politikusai egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a polgári áldozatok számának, valamint a nem kívánt rombolás mértékének minimalizálására. Az Öböl-háború után gyorsult fel a változás, amely a precíziós fegyverek előtérbe kerülését eredményezte. Mára a „buta vasbombákat” is meg lehet „tanítani”, hogy miképpen lehet a célpontokat pontosan eltalálni. Erre szolgálnak a különféle képességnövelő irányító/vezérlő, navigációs, illetve aerodinamikai átalakítókittek, amelyeket utólag szerelhetnek fel.
További hatalmas lépést jelentett a GPS-navigációt is használó bombák kifejlesztése, amelyek között olyanokat is találunk, amelyek ledobás után - kinyitott sikló szárnyai segítségével - még akár 70-100 km vízszintes távolság megtételére is képesek, majd 10 cm találati pontossággal semmisítik meg a kijelölt célt. A műholdas navigációs rendszert már a hetvenes évektől kezdve fejlesztették, de a fegyver irányítására való felhasználás ötlete a kilencvenes évek elejére datálódik. A fejlesztés kezdetben arra irányult, hogy a meglévő felhalmozott hagyományos bombákat ki lehessen egészíteni. Így született meg a JDAM (Joint Direct Attack Munition) fegyver. A JDAM irányító készlet a régi bombák áramvonalazó farokkúpjába került, ezt láthatjuk a fenti képen baloldalon. Az acéllemezből készült eszköz belső tere bőségesen elegendő volt az új berendezések elhelyezésére. Egy korong alakú áramköri kártyára szerelték a elektronikai összetevőket, beleértve a három síkban egymás mellett lévő gyorsulásmérőket, amelyek a fegyver leoldást követő mozgását érzékelik. A gyorsulásmérők önmagukban is elég pontosak ahhoz, hogy biztosítsák a fegyver cél közelébe vezetését, ha a GPS jelek vétele valamely okból megszűnik, akkor csak ezek alapján 30 méteren belül csapódik be a bomba. A JDAM rendszer áramellátásról két termo akkumulátor gondoskodik, ezek a leoldás pillanatában lépnek működésbe, addig a bomba a repülőgéphez csatlakozó elektromos vezetéken keresztül kapja a táplálást. A kábelkötegben koaxiális vezeték is található, amely a csatoló egységen és a digitális adatbusz rendszeren keresztül áll kapcsolatban a repülőgép tűzvezető számítógépével. A kormányzást a farokkúp végén kereszt alakban elhelyezett mozgatható felületek végzik, pontosabban csak hármat térítenek ki az elektromos szervók, a negyedik fix.
Az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force hadművelet során a szerb hadsereg és az ország katonai szempontból fontos célpontjai ellen az összes rendelkezésre álló készletet felhasználták. Ez 652 darab JDAM műholdas irányítású bombát jelentett, amelyeknek 98%-a pontosan célba talált. Később ezeket a rendszereket kiegészítették újabb generációs lézeres cél megjelölő eszközökkel, és nagy felbontású kamerákkal a cél még pontosabb beazonosítása céljából. Létezik olyan célpont is ami nem marad egy helyben, ilyenek például az orosz ballisztikus rakéták, amiket akár vasúton is lehet mozgatni.
Forrás: Jets.hu, Wiki, Sipos Gyula
