Digitális minőségű hangot rögzített videókazettára
Szinte hihetetlen hogy már a hetvenes évek elején igény merült fel a zene digitalizálására, bár ezt sokan nem fogadták kitörő örömmel. Kiváló minőségű digitális PCM kódolt hanghoz lényegesen nagyobb sávszélesség kellett mint a hagyományos FM analóg rendszerhez. Egy 16 bites PCM jelhez legalább 1-1,5MHz sávszélesség szükséges, ha rögzíteni akarjuk egy mágnesszalagra. A hetvenes évek második felében ilyen követelményeket csak egyetlen eszköz tudott teljesíteni: a forgófejes videómagnó. Ebből következett az ötlet hogy mi lenne ha a digitalizált hangjelet videójellé alakítanánk, és felvennénk videómagnóra. A működési elv úgy nézett ki hogy a bejövő sztereó hangot digitalizálták, majd ál-videójelet generáltak belőle, és ezt rögzítették videókazettára. Mivel a videójel struktúrája erősen kötődik a sorszinkron jelekhez, ezért az ál-jel úgy nézett ki hogy tv soronként adatcsomagok voltak ráültetve a videójelre. Ezt láthatjuk a lenti kép bal oldalán, jobbra meg azt hogy mit látunk a tv készüléken ha egy ilyen kazettát normál módon próbálunk lejátszani.
A PCM adapter nagy hatással volt a CD szabvány kialakítására is, ugyanis a mintavételezési frekvencia kiszámításához a videoképnél alkalmazott tárolókapacitásból indultak ki. Az NTSC formátumnál kockánként 525 sor van, ha tehát tudod, hogy soronként hány bitet tudsz tárolni, könnyen kiszámítható, hogy milyen mintavételezési frekvenciával készült felvétel tárolásához van elegendő hely. Ha 16 bites felbontásban gondolkodunk, akkor 44,056 kHz jön ki az NTSC-nél és 44,1 kHz a PAL rendszernél.
A Sony PCM-1600 az első kereskedelmi professzionális videó-alapú 16 bites felvevő, valójában ez volt a világ első digitális audió terméke. Az 1600, és az utána következő verziók, az 1610-és az 1630 (lenti kép) U-matic formátumra lettek optimalizálva. A felvevő magnó egy kicsit módosított változat volt, amin ki lehetett kapcsolni a képjavító áramköröket, ugyanis ezek rossz hatással voltak a digitális adatok átvitelére. 1978-tól egyes lemezcégek az 1600-as sorozatra épülő mastering rendszerre rögzítették a hanganyagot. A nyolcvanas évek első felében a CD lemezek gyártásánál is használtak ilyen PCM U-matic mesterszalagot.
Az első otthoni felhasználásra szánt készülék 1977-ben jelent meg, ez volt a PCM-1 (lenti kép). Amint a képen is láthatjuk nem volt túlbonyolítva a szerkezet, csak a legszükségesebb beállítószerveket tartalmazta. 4400 USA dollárért lehetett hozzájutni, ami nem mondható családbarát árnak, de adtak hozzá egy Betamax videómagnót. A VHS rendszert a gyári ajánlás nem javasolta rögzítésre.
A második generáció a PCM-F1 már egész pofás kis hordozható akkumulátoros szettet alkotott a hozzá tartozó magnóval.
A legnépszerűbb és legnagyobb példányszámban eladott modell a félprofiként hirdetett PCM-501ES volt, ez látható a lenti képen egy SL-HF360 rögzítő társaságában. 1984-ben jelent meg 900 dolláros áron, ami jelentősen hozzájárult a sikerhez. Bármilyen videó kazetta formátummal lehetett használni, de a VHS-el muzsikált legrosszabbul a jelkimaradások (drop-out) miatt. A régebbi VHS modellekkel jobb eredményt lehetett elérni, ugyanis a HQ minőségjavító áramkör ütközött az adapter hibajavító rendszerével.
Természetesen más gyártók is bepróbálkoztak a PCM adapterrel. A Technics-nek is volt hordozható adaptere, az SV-100, egy hifi komponensként funkcionáló adapter, az SV-110, valamint egy speciális változat VHS felvevővel egybeépítve, az SV-P100 (lent jobbra). Ezeken kívül még jelen volt a piacon a Nakamichi DMP-100 (lent balra), a Sharp RX-3, a Sansui PC-X1 és a Hitachi PCM-V300.
A PCM adapterek sorsát a DAT pecsételte meg 1987-es megjelenésével. Lényegében a DAT egy modernizált és miniatürizált változata a PCM adapter-alapú rendszereknek, csak sokkal kisebb méretben. Nem kellett neki külső rögzítő eszköz, és képes volt többféle mintavételi frekvenciát is használni.
