Létezett a rádiónak egy különleges formája

A rádiót azért találták ki, hogy ne kelljen vezetéket használni, akkor meg mi értelme az egésznek? A dolog nem ilyen egyszerű. A műsorszórás kezdeti éveiben több problémával is küzdött az új szolgáltatás. Gyengék voltak az adóberendezések, és az állomástól távolabb már nem lehetett kielégítően hallani az adást.

Legegyszerűbb megoldás az volt, amikor a stúdióból kijövő jelet egy vezeték hálózaton szétosztották. Minden előfizető kapott egy hangszórót, hangerőszabályzóval és ki-be kapcsolóval. A fejlettebb verziónál 3 érpár ment, és 3 különböző műsorból lehetett választani egy átkapcsoló segítségével. Európa nyugati felén úgy oldották meg a műsorelosztást, hogy a telefonvonalra rá volt kötve a rádióadás, és ha hívás jött akkor lekapcsolódott. Nálunk a telefonhálózat még a városokban is gyér volt, ezért nem jöhetett szóba ez a megoldás. Egyedül Budapesten működött hasonló 1942-ig Telefonhírmondó néven.

A Drahtfunk rendszer Németországban

1925-ben jött a kézenfekvő ötlet, hogy az elektromos hálózattal kéne rádióadást továbbítani, mert az úgyis szinte mindenhová eljut. A jelet felültetik egy vivőhullámra, és belevezetik a hálózatba. A Lipcsei Rádió adását közvetítették  így egy éven keresztül, amíg túl kis teljesítménnyel rendelkezett. A detektoros rádiókat csak be kellett dugni a konnektorba, és egy leválasztó kondenzátoron keresztül már jött is a műsor. A vétel tele volt zavarokkal, ezért feledésbe merült a dolog, bár az elvet többször újraélesztették, napjainkban is használják internet továbbítására. Hosszabb ideig működött a távbeszélő-hálózati műsorközvetítés, amelynél magasabb minőséget tudtak realizálni. A telefonközponton keresztül jutott el a műsor az előfizetőhöz, ha hívás érkezett és felvették a kagylót, akkor egy kapcsoló megszakította a jelet a beszélgetés idejére. A rendszerre bármely rádiókészüléket rá lehetett kötni amelyik rendelkezett pick-up bemenettel, de volt ahol simán rácsatlakoztak egy fejhallgatóval és kielégítő hangerőt kaptak. A frekvencia átvitel 100Hz-től 5000Hz-ig terjedt, ami abban az időben nagyon jónak számított. A rendszer 1924-ig nagyon gyorsan terjedt, 1932-ben már 17000 előfizetővel rendelkezett, legalábbis ennyit dokumentáltak. Legnagyobb gondja az volt, hogy csak egy műsor jött vele. A háború után is megmaradt a Drahtfunk hálózat, az Amerikaiak vették át az üzemeltetését, és egészen 1966-ig működött. Lenti képeken Drahtfunk vevők láthatóak a harmincas-negyvenes évekből.

A Telefon Rundspruch Svájcban

A hegyes vidék miatt itt a gyenge adók még rosszabbul terjedtek, ezért a Némethez hasonló telefon alapú rendszert építettek ki 1931-től, ami az országos programot továbbította. Sokan csak azért béreltek telefon vonalat, hogy rádiót tudjanak hallgatni zavarmentesen. Persze kritika is érte a rendszert: "a rádió egy programmal nem rádió" mondogatták az emberek. 1938-tól 3 programot, 1952-ben már 5 programot lehetett hallgatni. Végül a kiépítést 1958-ban fejezték be 6 programmal. A vevőkbe egy programkapcsolót kellett beépíteni, amivel ki lehetett választani a hallgatni kívánt műsort. Később megjelentek a normál rádióval egybeépített kombinált készülékek is. Több szolgáltató is volt a piacon, akik olyan programokat adtak amik hagyományos készülékekkel nem lehetett venni. Például átvették a BBC műsorát, vagy privát színházi közvetítéseket küldtek a kábelre. 1946-ban 114 754 előfizetője volt a rendszernek. A vevők Svájcban készültek Autophon típusjelzéssel. Lent balra egy nagyon korai modell, jobbra pedig az ötvenes években gyártott E 60 látható.

Beszélő újság a Szovjetunióban

A hatalmas országban 1925-től kezdtek komolyabban foglalkozni a vezetékes rádió gondolatával. Itt azonban a villamos hálózat sem volt mindenütt kiépítve, a telefonról nem is beszélve. Bevezették azt a módszert, hogy a településeken volt 1 darab vevőkészülék, és amit fogtak vele adást azt kábeleken vezették tovább a lakossághoz, vagy legalábbis egy-két központi helyre. Volt ahol a falu közepére kiraktak egy nagy tölcséres hangszórót, és így tájékozódtak az emberek a nagyvilág híreiről. Régi háborús filmekben sűrűn lehetett látni ilyet. 1938-tól kezdve jelentek meg az első kerületi központok, akik készen kapták a hanganyagot, de szükség esetén saját műsort is tudtak készíteni. Ők erősítőkön keresztül továbbították a jelet az alközpontoknak, ahonnan gyengeáramú vezetéken ment a jel a lépcsőházi elosztókhoz, vagy a lakásokba lévő végponthoz, ami egy hangszóró doboz volt. A beszerelés 30-50 rubelbe került kompletten, ami nem volt kevés, mivel egy orvosnak 80 rubel volt a havi fizetése. Az előfizetési díj 3-4 rubel volt havonta. Külön alközpontok voltak kialakítva munkáskluboknak, játszótereknek és parkoknak. Ide ünnepek, vagy rendezvények alkalmából térhangosításhoz szabványosított hangszórókat szereltek fel. A szerző 1987-ben egy moszkvai szállodában még találkozott működő vezetékes rádióval, amivel 3 program közül lehetett választani.

A jobboldali képen a Baltika szovjet vezetékes rádió. Középen látszik milyen egyszerű szerkezet volt. Hangszóró, hangerőszabályzó, egy ki-be kapcsoló, és egy illesztőtranszformátor volt a belsejében. A trafó a kisebb veszteség miatt kellett, a jelet 100 V nagyságúra transzformálták fel, a felhasználónál pedig vissza. Ezen az elven működik a nagyfeszültségű távvezeték is, hogy kisebb áram folyjon rajta.

Magyarország

Amint a fenti képből kiderül, a vasútnál is üzemelt fizetős vezetékes rádió szolgáltatás már a húszas években is. Sajnos a technikai megvalósításról, és a jelforrásról nem rendelkezem információkkal, csak ez a műsorfüzet maradt fenn az "Első Zalai Rádiómúzeum Alapítvány" jóvoltából.

Nálunk a negyvenes években megszűnt a Telefonhírmondó, de a budapesti kórházak továbbra is vezetéken kapták a Magyar Rádió műsorát, közvetlenül a stúdióból. Az ötvenes években a Magyar Posta megkezdte a vezeték hálózat kiépítését. Hasonlóan a szovjet rendszerhez, itt is üzemelhettek köztéri hangszórók a végpontoknál. A gócpontok általában postaépületekben kaptak helyet. Az előfizetési díj rendkívül olcsó volt: 6Ft egy hónapra. Hagyományos rádióval is rá lehetett csatlakozni a hálózatra, de volt falra akasztható fadobozos hangszóró, amit az ORION gyártott a Néprádió alkatrészeiből. A hatvanas években előszeretettel alkalmazták a laktanyákban a rendszert, mert így nem lehetett külföldi adásokat hallgatni. 1950-1953 között több mint 200 000 lakásba vezették be a vezetékes rádiót, Kádár Géza postafőmérnök irányításával. Gyakran elhangzott az a vád, hogy az egész csak a Rákosi rendszer propaganda eszköze volt, mert ugye az átlag polgár nem azt hallgatott amit akart, hanem ami a vezetéken jött. Tény, hogy bizonyos felsőbb helyeken, erősen ösztönözték a hálózat kiépítését. 1957-ig viszont csak 50 000 fővel nőtt az előfizetők száma, a kezdeti lendület megtorpant. A jobboldali kép lent 1952-ben készült egy parasztházban. A vezetékes rádió egy kicsinyített megjelenési formája volt az iskolákban, kollégiumokban, esetleg gyárakban megjelent hangosító berendezés, amit szintén az ötvenes évek elején kezdtek alkalmazni. Az ORION gyártott egy "Iskolarádió" nevezetű készüléket (ORION 450M, lent balra) fémdobozos kivitelben, aminek a hangszóróját átkapcsolás után mikrofonként lehetett használni.

Hasonló célú, de nagyobb berendezés volt a 313L típus, amit lemezjátszóval is egybeépítettek. Ezeken a szerkentyűkön nem volt állomáskereső, több állású kapcsolóval lehetett kiválasztani, hogy Kossuthot, Petőfit vagy egy közvetítőt továbbítson a külső hangszórókra, továbbá lemezjátszót és helyi mikrofont tudott még. A 60-as években az olcsó tranzisztoros rádióvevő készülékek elterjedésével feleslegessé vált a vezetékes rádió. Az évtized végén ugyanaz a Kádár Géza vezényelte a rendszer lebontását, aki létesítette. Egyes falvakban a községi tanács kezelésében maradt a hálózat, az iskolarádió és a szállodai rendszerek még egész a nyolcvanas évekig üzemeltek.

A kép bal oldalán szállodákban előszeretettel alkalmazott 6 csatornás egységek láthatóak, jobbra pedig az egykori vezetékes rádió jellegzetes szerelvényei, amelyek még mindig fellelhetőek régebbi épületeken, a kép 2007-ben készült Kunszentmiklós főutcáján. Ezen kívül még a Postamúzeumban Diósdon találhatunk a korszakból származó eszközöket.

Balás B. Dénes írása nyomán