A U-matic hivatalosan az első kazettás videó formátum
A prototípust a Sony mutatta be 1969 októberében,és 1971 szeptemberében kerültek piacra az első modellek. Elméletileg kihalt, de valójában még mindig használják a múlt században készült archív felvételek lejátszására, ezért sok helyen előfordul. Például az amerikai "HUNGARIAN TV MAGAZINE" még ilyen rendszerben készíti a műsorait (2014), de természetesen ők egy kis stúdió rétegműsorral, és amióta a Duna TV-t lehet a tengerentúlon fogni, erősen háttérbe szorultak.
Ellentétben a többi kazettás formátummal, itt az orsók ellentétes irányba forognak. A szalag 1,9 cm széles, és 1 óra játékidő fért a normál kazettára. A hordozható verziónak a neve U-matic S volt, és kisebb méretű kazettát használt 20 perc játékidővel. A kisebb méretű kazetta azonban használható egyes standard készülékeken is, mivel a tengelyek távolsága és a kazettát vezető hornyok azonosak mindkét verziónál, de létezik hozzá adapter is.
Az első U-matic készülékek nagyok, súlyosak, és igen drágák voltak. A fogyasztói piacra nem tudtak betörni vele, szinte csak intézmények vásárolták. A Sony ekkor megváltoztatta a stratégiáját, és irányt váltott. A profi felhasználás felé kezdték fejleszteni a rendszert. Rack rendszerű kialakítást vezettek be, XLR csatlakozók kerültek az előlapra, a műsor szerkesztését és vágását segítő rendszereket fejlesztettek hozzá. A precíz mechanika, és a kifinomult elektronika miatt teljesen csereszabatosak voltak az idegen gépeken készült felvételek, és minden készülék PAL-SECAM-NTSC színnormás volt. Rögtön a kisebb TV stúdiók kedvencévé váltak.
Az első hordozható modell 1974-ben jelent meg, ez volt a SONY VO-3800 (baloldalt). Vinni lehetett, de iszonyat nehéz volt, olyannyira, hogy megjelent a VO-4800 (jobbra), ami ugyanennek a modellnek a könnyített verziója volt. Több fém alkatrészt is műanyaggal helyettesítettek.
1980-ban megjelent a BVU (Broadcast Video U-matic), ami visszafelé kompatibilis volt a régi rendszerrel, de nagyobb felbontással érkezett, és kapott egy külön sávot a szalagon az időkódnak, meg a képzaj is kisebb lett. Innentől a régi rendszer a Low-Band elnevezéssel futott, az új pedig Hi-Band lett. Az utolsó fejlesztés a BVU-SP volt, a rendszerek összehasonlító táblázata lejjebb látható, alatta pedig a jel elhelyezkedése a szalagon.
A U-matic rendszer sok jó tulajdonsága ellenére azért nem volt problémamentes. A nagy méretű fejdob erősen igénybe vette a szalagokat, ezért szünet üzemmódban különféle megoldásokkal lazábbra vették a szalagfeszítést. Az elektronika nehezen tudta reprodukálni a telített piros színeket, de legalábbis zajosabban mint a többit. A felvételeknél igyekeztek kerülni az erős pirosakat, hogy ne legyen szembetűnő ez a technikai hiányosság. A másolás itt is drasztikus minőség romlást eredményezett, amit a "DUB" csatlakozóval próbáltak ellensúlyozni. Az volt a lényege, hogy a demodulálatlan FM jelet (ami lejött a fejről) küldték át egyik gépről a másikra, így sok áramkör kimaradt a jel útjából, ezáltal csökkentve a másolásnál keletkező veszteséget. Lenti képen egy SONY VO-9600P U-matic SP készülék, jobb szélen a DUB csatlakozó.
Hazánkban is az archív felvételek miatt van még jó pár ilyen rendszerű készülék üzemben tartva. Létezik olyan stúdió, ahol szobányi kazettát tárolnak pótolhatatlan felvételekkel. Lentebb látható SONY BVU-150P, melynek ára újonnan 10 000 nyugatnémet márka volt, ami mai áron 5000 EUR. Profi technikának profi ára is volt a maga idejében. Ebben a modellben találkoztam egy érdekes alkatrésszel, ami jobbra látható. A teljesen digitális világ előtt ez volt az üzemóra számláló. Általában profi gépekben alkalmazták, de láttam már Video2000-ben is. Egyszerű elven működött, lejátszáskor tápfeszültséget kapott, és hő hatására vánszorgott a szál benne. Jól látható helyre rakták, általában kazetta fészek alá, így gyorsan meg lehetett állapítani mennyit futott a magnó. Bizony ilyen borsos árú készülékeknél nem volt mindegy az üzemidő. Persze ezt is meg lehetett buherálni, mert fagyasztóba helyezve a szál visszafelé araszolgatott.
