Elektronikai hadviselés a XX. században 7. rész
A legtöbb ember számára a harci repülőgépekre felszerelt rádióelektronikai zavaró, és megtévesztő konténer egy fekete doboz, ami valamilyen mágikus energiát bocsájt ki magából. A valóságban ezek profi mérnöki alkotások, amik rádiótechnikai tudásra épülnek. Ahhoz, hogy az ellenség felderítő eszközeit zavarni tudjuk, ismernünk kell azok működési frekvenciáit, és jelmintáit, vagy ha nem, akkor ki kell derítenünk a csatatéren. Akinek eddig sikerült az ellenfél elektromos eszközeinek legyőzése, az általában meg is nyerte a háborút. A radar, és a kommunikáció kulcsfontosságú tényezők, aki ezeket ki tudja iktatni annak nyert ügye van.
Azt már megírták, hogy a rádió jelek zavarása egyidős a rádiózással, és még feltalálni sem kellett, mert kialakult magától. A szándékos zavarásokról az első feljegyzések az 1905-ös orosz-japán háborúból származnak: az orosz hajók távírászai zavarták a japánok forgalmazását. Az első világháború alatt a Német Birodalmi Posta próbálta zavarni Párizs és Szentpétervár rádióforgalmát. A harmincas évek elején a Radio Kommintern Moszkvából sugárzott adásait próbálták meghiúsítani. A második világháborúban a rádiózavarás már általánosan használt eszköz lett mind katonai vonatkozásban, mind a polgári műsorszórók elhallgattatásában.
A torpedók rádióvezérlését már az Első világháború végén is használták, de ezeket könnyű volt eltéríteni, mert egy fix frekvencián dolgoztak, és azt kellett zavarni. Ezt úgy lehetett kiküszöbölni, hogy a vezérlő frekvenciát egy titkos algoritmus segítségével váltogatták. Meglepő módon ezt a máig is használatos un. hopping, vagy frekvencia ugrásos technikát 1942-ben Hedy Lamarr színésznő, és a zeneszerző George Antheil szabadalmaztatta. A találmány véletlenszerűen keletkezett: George Antheilhez egészségügyi tanácsért fordult Lamarr 1940-ben, aki a női endokrinológia szakértője is volt, és csak később került szóba közöttük a torpedók irányítási problémája. Azt találták ki, hogy a frekvenciát gyorsan váltogassák az adónál és a vevőnél egyidejűleg, lyukszalag segítségével. Ehhez Antheil fő műve (Ballet Mécanique) adta az ötletet, amelyben több gépzongora is szerepel. Mivel a zongorán 88 billentyű van, a torpedóvezérlő találmány leírásában is 88 frekvenciát használtak. Ennyi frekvencia egyidejű zavarásához már túl sok energiára lett volna szükség abban az időben, az egyes frekvenciák pedig kiszámíthatatlanok voltak, mivel azok a lyukszalagok egyedi mintái szerint változtak folyamatosan.
A találmányt felajánlották a haditengerészetnek, de az eljárást csak 1957-ben, a szabadalmi oltalom lejárta után két évvel vette elő a Sylvania Electronic Systems Division cég, és 1962-ben, a Kuba elleni tengeri blokád idején alkalmazták először az abban részt vevő hajókon. Az egyidejű frekvenciaváltást (frequency-hopping) napjainkban a mobiltelefon-rendszereknél, illetve bluetooth-kapcsolatoknál alkalmazzák. A haditengerészet csak 1985-ben tette hozzáférhetővé a civil alkalmazások számára.
A német Fritz-X rádióvezérelt bombát is sikerrel zavarták a szövetségesek 1944-ben a vevő KF-erősítőjének a frekvenciáján, ezzel kiiktatva a szervó szabályozását. Főleg nagyobb repülőgépek fedélzetére telepített zavaróadókat használtak, már a német vadászirányító lokátorok ellen is. Ekkor még azonban nem gondolták, hogy a rádiózavarás mesteri alkalmazásával akár háborút is lehet nyerni.
A második világégés után a radarok elterjedésével a zavarás elsődleges célja a légvédelem kiiktatása volt. Eleinte a pontos méretre vágott fémszálak tömeges ledobása is elégségesnek bizonyult. Ez a módszer alapjaiban nem is változott, a speciális fémfólia pamacsok a mai napig megmaradtak az egyik sokat alkalmazott zavaróeszköznek. A csalik mellett számos aktív zavaróberendezést is kifejlesztettek. A hidegháború időszakában a két, egymásnak feszülő világrendszer természetesen folyamatosan fejlesztette és finomította mind a radarrendszereket, mind az azokra vadászó aktív és passzív radarzavaró eszközöket. Érdekes módon a koreai háborúban közel sem kapott akkora hangsúlyt a radarzavarás és a radarjelek felderítése, mint Németország felett, alig egy évtizeddel korábban. Az elektronikus hadviselés Vietnamban érett be, de ez számos tényező egybeesésének is köszönhető. Észak-Vietnam légvédelme akkoriban a világ egyik legfejlettebb rendszerének számított. A háború második felében szakértők szerint Hanoit jobban védték, mint Moszkvát. Bár ez kissé erős kijelentés, de az tény: Észak-Vietnam felett az amerikai pilótáknak elképesztő radar, és rakéta sűrűségen kellett átverekedniük magukat, az 1965-ben telepített szovjet SZ-75 légvédelmi rakétakomplexumoknak köszönhetően.
Gőzerővel elkezdődött a harci repülőgépekre telepíthető zavaró rendszerek fejlesztése. Az amerikai hadseregben AN/ALQ megnevezéssel, és egy számmal jelölték a rádióelektronikai zavaró, és megtévesztő egységeket. AN/ALQ-1 volt az első, és 2007-ben már 500 felett jártak a számozással. Akkor ez logikus, minél újabb, annál nagyobb szám áll a típus megjelölés mellett, és annál fejlettebb. A helyzet nem ilyen egyszerű, voltak sikerültebb darabok, amik hosszabb ideig szolgáltak, és folyamatosan frissítették őket, viszont volt hogy az egyik modell felváltotta a másikat, voltak tiszavirág életű fejlesztések, és persze sok verzióról semmilyen adat nem áll rendelkezésre.
Egy korai darab, amiről található információ, az AN/ALQ-51. Részegységei még a repülőgép különböző pontjaira voltak felszerelve. Az ALQ-51 nem volt túl sikeres, ezért többszöri továbbfejlesztés után 1967-től már AN/ALQ-100 néven futott tovább, és már egy konténer tartalmazta a részegységeket. Lenti képen láthatjuk, hogy a kezelő konzol is megegyezett. 1966-ban már elindult az AN/ALQ-101 fejlesztése, és ez lett a hadsereg legelterjedtebb rendszere, exportra is készült, és még az Öböl Háborúban is szerepelt.
Vietnamban használták még a QRC-160-1 zavaróegységet, ami később AN / ALQ-71 és 72 (lenti kép) típusjelzéssel futott tovább, és 1-től 8 GHz-ig terjedő sávban tudott zavaró jelet kibocsátani. Volt még AN/ALQ-87 is. A hetvenes évek elején mindkettőt az AL/ALQ-119 váltotta fel, ami még analóg rendszer volt, és 200 darab potméterrel lehetett beállítani a működési jellemzőit. A későbbi digitális változatait már az AN/ALQ-101 helyett is használták.
Na itt akkor meg is ismerkedhetünk a radar zavarásának alap technikáival. Akkoriban kellett egy kezelő, aki pásztázta az étert, és ha a radar jelét észlelte, akkor ugyanazon a frekvencián széles spektrumú, nagy energiájú zavarjelet küldött, amitől a radar megvakult, mivel nem látott semmit. A másik módszernél visszasugároztak az eredeti radar impulzushoz hasonló, de véletlenszerű késleltetésekkel ellátott zavarjel-köteget. A radar képernyőjén megjelenő jelek rendkívül hasonlítottak a cél jelére, csupán a sokféle késleltetés miatt a képernyő teli lett hamis célokkal. Persze ezekre az ellenfélnek is mindig voltak ellenlépései (Radarháború).
1965-ben az USAF Vietnamban szolgálatba állított kétüléses F–100F Super Sabre gépeket. Becenevük a „Wild Weasel” ( Vadmenyét) volt, ezek a gépek több győzelmet is arattak az észak-vietnami légvédelmi lokátorok ellen. A másodpilóta egy navigátor volt, aki elektronikai harcászati tisztként (Electronic Warfare Officer - EWO) szolgált a gépen, feladata pedig szenzorinformációk megfejtése és a pilóta célpontra vezetése volt. Ezután jött az EF–105F Wild Weasel III típus, melynek szenzorait és elektronikus zavaróberendezését AGM–45 Shrike lokátorromboló rakétákkal és hagyományos bombákkal egészítettek ki. Az első darabok 1966 májusban érkeztek Délkelet-Ázsiába, ahol 1966. június 6-án repülték első bevetésüket. Ez a típus nagy veszteségeket szenvedett el, 1966 júliusa és augusztusa között az első 11 gépből öt veszett oda. 1967 őszére továbbfejlesztették, és F–105G lett belőle, de a szárnyvégek újratervezését igényelte, azért, hogy felszabadítsanak külső felfüggesztési pontokat további fegyverzet hordozásához, a Westinghouse gyártmányú AN/ALQ–105 rádióelektronikai zavarókonténert a géptörzs oldalába építették be (lenti kép). Harminc repülőgépet AGM–78 Standard ARM lokátorromboló rakéták hordozásához szükséges indítósínekkel láttak el. Ez a rakéta akkor nagyon fejlettnek számított, képes volt megjegyezni a radar helyét, és ha azt kikapcsolták akkor is eltalálta.
A MiG támadások megakadályozása érdekében néhány F–105F gépet felszereltek Hallicrafters QRC–128 kommunikációzavaró rendszerrel, a Combat Martin projekt keretében. A QRC–128, beceneve „Colonel Computer”, az F–105F hátsó pilótafülkéjében kapott helyet.
Az első nagyobb konfliktus ahol a zavarás döntő jelentőséggel bírt, az a harmadik arab-izraeli háború volt 1967-ben. Mivel már volt előtte kettő, ezért a zsidók nem ülhettek a babérjaikon, intenzív fegyvervásárlásba kezdtek, és rohamtempóban kiépítették a saját hadi iparukat. Különös hangsúlyt fektettek az elektronikára. Ennek következtében új típusú elektronikai hadviselési eszközöket, rádiózavarókat, infratechnikai és lézereszközöket állítottak elő, valamint a katonai híradás céljaira készítettek frekvenciaugratásos elven működő rádió berendezéseket.
Izraelt 3 ország akarta egyszerre megtámadni, és mivel a három frontos háború nem kecsegtetett semmi jóval, ezért megelőző csapás mellett döntöttek. Először megtámadták Egyiptomot. A földi és fedélzeti rádió, és rádiólokációs zavaróeszközökkel olyan intenzív zavarást hoztak létre, hogy az egyiptomiak nem tudták használni rádiótechnikai eszközeiket, nem bírták felderíteni a csapásmérő erőket és nem tudtak rájuk eredményesen tüzet vezetni. A légibázisok támadása előtt 20-25 perccel indították a speciális zavaró repülőgépeket, amelyek feladata az egyiptomi légvédelem rádióelektronikai eszközeinek zavarása volt. Ezt a feladatot a légierő Sud Aviation S.O. 4050 Vautour II típusú gépeivel hajtották végre. A zavaró gépek mindkét szárnyuk alatt egy-egy "Yabelet" ECM konténerrel szálltak fel és teljes sikerrel blokkolták az egyiptomi légvédelmet. A Yabelet ECM konténer képes volt 16 frekvencián felderíteni és zavarni abban a sávban, amelyet az egyiptomi és szíriai felderítő és tűzvezető lokátorok használtak. Az eszköz működési elvéről nem találtam információkat, pedig érdekes lenne. Az egyik, a zavarásban részt vevő, a 70-es oldalszámú, Fantomasz becenevű gép jelenleg is látható a Harzerim légi bázison kialakított repülőmúzeumban, Be’er Shevában. Az alábbi fotó is ott készült. A fényképet Aschenbrenner Gábor nyá. zászlós úr készítette 1999-ben.
Ezen kívül még a polgári rádióállomásokat is felhasználták zavarásra, valamint az ellenség hamis információkkal való félrevezetésére. Ebben a háborúban kiderült, hogy elektronikai trükkökkel hatalmas veszteségeket lehet okozni az ellenségnek, de csak ha mindig előttük járnak egy lépéssel. Innentől már a különböző frekvenciasávok is hadszíntérré váltak. A vesztes felek, és a Szovjetunió is levonta a megfelelő tanulságokat a háborúból. A Szíriába és Egyiptomba telepített, és akkor korszerűnek számító SA-2 szovjet légvédelmi rendszerek is használhatatlannak bizonyultak az intenzív rádiózavarásnak köszönhetően.
Az ellenség viszont gyorsan tanult, és megalakította saját rádióelektronikai egységeit. Ezeket, és a többi haderőnemet szovjet segítséggel olyan szintre fejlesztették, hogy 1973-ban már ellentámadásra is vállalkoztak. Ez volt a Jom kippuri háború, amiről sokat lehet olvasni a neten, ezért nem részletezném, lényeg hogy kis szerencsével, és amerikai segítséggel Izrael meg tudta fordítani a háború menetét. Ehhez szüksége volt a legújabb amerikai zavaró berendezésekre. A háború elején AN/ALQ-101 rendszerekkel rendelkeztek, de ez nem bizonyult sikeresnek az újjászervezett légvédelmekkel szemben. Az USA segítségképpen 40 darab AN/ALQ-119-es konténert küldött (lenti képen a v1 verzió, amit 1972 és1974 között használtak), ami már hatásos volt a Néva ( SA - 3 ) komplexumok mellett a Dvina ( SA - 2B / F) és a Volhov ( SA - 2E ) rendszerek ellen is. A következő bekezdésben említett zavarókonténer is valószínűleg ebben a háborúban debütálhatott.
A hetvenes évek elején, a mikroprocesszorok megjelenésével indulhattak az igazán komoly fejlesztések. A legésszerűbb megoldásnak a bomba, vagy rakéta helyére felszerelhető zavaró konténer bizonyult, de volt hogy a gép hasa alatt egy gondolában helyezték el az eszközt, ezzel is javítva a repülési tulajdonságokat. Az ALQ-99 taktikai zavarórendszer korai verziója látható a lenti képen, ami egy E6-6B repülőgépre van felszerelve. A jelentős energiaigény miatt az orrkúp propellerje egy generátort hajt, de még a gépről is jön energia a 2Kw-os adót használó egységnek. Legfeljebb 5 frekvenciát tud zavarni egyidejűleg. A rendszer egy IBM AYQ-6A számítógépre épül, ami feldolgozza az ALR-42 vevő jeleit.
Az ALR-42 egy kifinomult vevő, ami képes beazonosítani a fenyegetést jelentő radar jeleket, és azokat zavarjellel lefedni. Még azt is tudja, hogy a nagyobb veszélyt jelentő jelre nagyobb teljesítményű zavarjelet bocsájt ki. A fenyegetést jelentő jelminták egy memóriában vannak tárolva, és ezeket hasonlítja össze az éterből érkező jelekkel. Ezeket természetesen mindig frissíteni kell, hiszen az ellenfél is változtatja a módszereit. Az egység háromféle üzemmódban dolgozhat. Akár teljesen automatikusan, vagy a kezelő dönti el melyik a veszélyes frekvencia, vagy mindent a kezelő állít be manuálisan. Meglepő, de ezek az eszközök a rendőrségi sebességmérő radar felderítésének elvén működtek.
A lenti képen az ALQ-99 (E) egyik fejlettebb verzióját láthatjuk lenyitott burkolattal egy EF-111A Raven repülőgépen, amely kimondottan elektronikai harcra lett kifejlesztve. Ebből az első teljesen felszerelt modell 1977-ben repült először, és egészen 1998-ig volt szolgálatban, természetesen több frissítésen is átesett, az Öböl-háborúban is bevetésre került. A zavaró konténer moduláris rendszerű, tehát tetszés szerint variálhatók az egységek aszerint, hogy milyen frekvenciákat akar zavarni. Az adófejek egyértelműen a Gigahertzes tartományokra utalnak.
Az ALQ-99 is tud hamis célokat generálni, és még pár olyan zavarási módot, amit féltve őrzött titokként kezelnek. Folyamatosan fejlesztett verzióit egészen 2011-ig biztosan használták, bár a Wiki szerint megbízhatatlan volt.
A következő részben próbálok időrendben haladni tovább, de már a keleti blokk eszközeivel kiegészítve, és szó lesz egy olyan projektről, amibe a komplett magyar elektronikai ipart bevonták még a rendszerváltás előtt.
Ajánlott cikkek: Radarháború, Zavaróadók Magyarországon
Források: Wiki, scramble.nl, usairpower.net, jetfly.hu, phantomphacts.blogspot.com, Berki Gábor
