Az első háború ahol a számítógépek főszereplővé váltak

Az első Öböl-háborúban az elektronikai hadviselés valamennyi játékszabályát és fortélyát alkalmazták, hiszen az évtizedekig felhalmozott és csak részenként kipróbált elektronikai hadviselési (EW) eszközöket és harceljárásokat valójában csak ebben a háborúban tudták ilyen összetételben és mennyiségben harci körülmények között kipróbálni. Az egyik kritikus előfeltevés az volt, hogy a különböző EW struktúrák hogyan tudnak eredményesen együttműködni egy valódi háborúban. Bizonyára voltak kisebb-nagyobb hiányosságok, de összességében az EW struktúrák jól együttműködtek. Szokatlan volt, hogy a hadműveleteket az egész világ karosszékből figyelhette, a tv előtt ülve, bár erősen cenzúrázva.

A szövetséges erők teljes EW fegyverzetben kezdték meg a háborút. Amit az ipar ebben a vonatkozásban akkortájt csúcstechnológiában produkálni tudott, az mind ott volt az Öbölben. A szövetségesek eszköztára ezen a téren minőségben átlagosan 30 évvel meghaladta a hasonló feladatú iraki EW eszközöket. Mennyiségét tekintve pedig többszörös elektronikai túlerővel lehetett számolni. Csak az amerikai erőket véve alapul több mint tízféle földi EW rendszert működtettek a hosszúhullámtól a milliméteres hullámú tartományig (10 kHz-től 18 GHz-ig). Ehhez jöttek még a rádióelektronikai felderítő műholdak, továbbá az elektronikai felderítő vezető, és zavaró repülőgépek.

Ne gondoljuk azonban azt, hogy mindez magától adódott, és minden előzmény nélkül valósult meg. Az Öböl-háborúban folytatott rádióelektronikai műveleteknek igen komoly és messzire visszanyúló előzményei voltak, amelyekből most átnézünk párat. A konfliktus kialakulásával most nem foglalkoznék, hiszen arról bőséges információ van az interneten.

Előzmények

A koreai háborúban szerzett tapasztalatok alapján az Amerikai Egyesült Államok rádióelektronikai szakcsapatokat állított fel, amelyeket 20.. .25 éves időközönként rendszeresen továbbfejlesztett. Ez abból állt hogy felülvizsgálták a szervezeti kereteket, az állománytáblákat, és új eszközöket rendszeresítettek. A repülőgép-fedélzeti rádióelektronikai ellentevékenységi eszközöket minden egyes háború (hadjárat) után lecserélték, mivel azt vallották, az ellenfelek már megismerték paramétereiket.

A kubai válság idején (1962. október-novemberben) a rádió- és radarfelderítés volt az, ami a kubai szovjet rakétatámaszpontok létesítését bizonyította! Ez a kiemelkedő eredmény újabb lökést adott a fejlesztésnek. A rádióelektronikai eszközök mellett intenzíven kutatták és fejlesztették az infravörös éjjellátó és hőérzékélőkét is.

A harmadik arab-izraeli háború (1967. jún. 5-10.) kezdetére az előzetes és eredményes felderítőtevékenységnek köszönhetően már ismerték az összes lokátorállomás és légvédelmi rakétakilövő, továbbá rádióállomás helyét, a sugárzóeszközök üzemi és tartalék frekvenciáit, működésük rendjét, egészen alegységig bezárólag. Az első légicsapás célja világossá válik, ha megismerkedünk a következményekkel. A hadművelet első öt órájában az összes arab légvédelmi lokátorállomás működésképtelenné vált. Ezt követően rádiómegtévesztést alkalmaztak, rádiózavarással „rádióvakságot" idéztek elő, és az ellenfél rádióelektronikai felderítőszerveinek félrevezetése érdekében színlelt rádiókörleteket hoztak létre.

Ami közelebb visz minket az Öböl-háború rádióelektronikai filozófiájához, az nem más, mint az a tény, hogy az amerikaiak már 1966-ban felismerték: a rádióelektronikai felderítő-, valamint harceszközök fejlesztésével az emberek harci bevetéseinek mennyiségét és a veszteségeket lényegesen csökkenteni lehet. E felismerést követően -egyebek mellett - nagy számban alkalmaztak különböző típusú és működési elvű érzékelőket (un. szenzorokat) a gép- és harcjárművek, valamint az élőerő tartózkodási helyének és mozgásának felderítésére. Az érzékelők által továbbított jeleket már akkor számítógéppel dolgozták fel.

Rádióelektronikai védelem nélkül a vietnami bombázások során a repülőgép-veszteségek bevetésenként elérték vagy meghaladták volna a 15.. ,20%-ot. Az említett  rendszabályokkal a gépveszteség csak 1,5.. .2% volt, vagyis tízszer kevesebb, mint rádióelektronikai védelem nélkül. A gépveszteségek aránya azóta a megfelelő kiképzés és gyakorlás eredményeként tovább javult, és 1 % alá szorult. Az Öböl-háború során még ezt az értéket is alig érte el: a legtöbb bevetésnél nem volt veszteség.

A modern háborúban a támadók számára az első - nehezen leküzdhető - akadályt a légvédelmi lokátorok összefüggő és mélységben tagolt hálózata képezi. A libanoni Bekaa-völgyben a szír föld-levegő típusú rakéták indítóállásait 1982-ben a következő forgatókönyv szerint kapcsolták ki az izraeli erők:

1.    Még a támadó hadművelet megindítása előtt előzetesen felderítették a rakétaállások és a lokátorállomások helyét, a célkereső és a rávezető lokátorok üzemi és tartalék frekvenciáit, a szír légvédelem vezetési rendszerében alkalmazott rádió-összeköttetések ismertetőjegyeit, továbbá a repülőtámaszpontokat, és a repülésirányító központokat.

2.    Izraeli bombázókat színlelő robotrepülőgépekkel aktivizálták a felderítő rádiólokátorokat, majd megsemmisítették azokat.

3.    A rávezető rádiólokátorokat sugárzást érzékelő robbanófejekkel ellátott rakétákkal pusztították el.

4.    Mindezek által folyosókat - vagyis légi átjárókat - nyitottak az izraeli légierő számára a szír légvédelem rendszerében.

Az Öböl-háború máshol zajlott, az erők is mások voltak, a forgatókönyv azonban kísértetiesen hasonló.

1981-ben az izraeli légierőnek azért sikerült lebombáznia a Bagdad mellett épülő iraki atomreaktort, mert az egyik külföldi technikus rádió-irányjeladót helyezett el az egyik épületrészben, amely a gépeket pontosan célra vezette. Ennél az esetnél is az elektronika játszott döntő szerepet! 

A felkészülés

A szövetségesek felderítői felkészülése tulajdonképpen 1990. augusztus 2-án kezdődött, amikor Irak bekebelezte Kuvaitot. A gyorsan formálódó szövetségben részt vevő államok önként szoros felderítői adatcserét alakítottak ki. A megszerzett adatok elemzésével és egyeztetésével az amerikai Nemzetvédelmi Minisztérium illetékeseit bízták meg. 1990 augusztusa óta a felderítő műholdak átmanővereztetésével több mint tíz felderítő műholddal szoros űrmegfigyelést alakítottak ki Irak felett. Fényképező, rádiótechnikai és különböző érzékelőkkel felszerelt műholdak szolgáltatták az adatokat, amelyeket nagy tapasztalatú szakértők értékeltek ki. Markáns példája ennek a tevékenységnek pl. az az eset, amikor polgári erőforrásokat kutató fényképező műhold felvételén azonosították a kurd források által megjelölt nukleáris üzem helyét Észak-lrak területén. Az akkoriban legkorszerűbb tv-felderitő műholdak felbontása elérte a tízezer sort, ami jelentősen meghaladja a hagyományos tv-k képfelbontását. Ezáltal minden állandó helyű objektumot rögzíteni és értékelni lehetett. A rádióelektronikai felderítő műholdak lehetővé tették részben a rádióhíradás, részben pedig a rádiólokációs tevékenység és rendszabályok feltérképezését. A repülőfedélzeti rádióelektronikai felderítés (AWACS és EC 135-ös gépekkel Szaúd-Arábia felől és a flotta E-2C felderítő repülőgépeivel az Öböl felől), együttműködve a földi rádióelektronikai felderítőállomásokkal, jól értékelhető mintákat gyűjtöttek az iraki haderő tevékenységéről és vezetési rendszeréről. Olyan szoros rádióelektronikai megfigyelőhálót feszítettek ki Irak felett, amelyben minden rádiókisugárzás fennakadt.

Láthatjuk tehát hogy a szövetségesek minimálisan hat hónapig gyűjtötték és elemezték az iraki fél rádióelektronikai „ujjlenyomatait", ezáltal a háború megkezdésére az iraki haderő elektronikai rendszerei és működési eljárásai nyitott könyvként álltak előttük, amelyben szabadon és folyamatosan tudtak olvasni. Ez a tény rámutat arra, hogy az EW tevékenységre való felkészüléshez évek, de legalábbis több hónap szükséges. A szövetségesek közös felderítői erőfeszítése eredményeképpen a háború megkezdéséig a vezetés kezébe adták azokat az adatokat, amelyekből el tudták készíteni a priorált céllistát. A háború menete azt bizonyította, hogy a céllistán szereplő célobjektumokat jól választották ki, hiszen az ellenfél legérzékenyebb pontjait tudták támadni. A profi munka ellenére nem tudtak a szövetségesek pontos képet kapni olyan fontos problémáról, mint az iraki SCUD-ok mobil kilövőállomásainak pontos száma, és helyzete.

A „Sivatagi vihar" hadászati művelet megszervezése és számítógépes vezetése

A hadászati művelet légi, szárazföldi és tengeri hadműveleteinek tervezését és szervezését a szövetséges törzsek bevonásával, az amerikai vezérkar irányításával végezték. A hadműveleteket több alternatívában dolgozták ki. A tervezés nehézségét igen nagy mértékben növelte egy bizonytalansági tényező: nem volt ugyanis egyértelmű, milyen fegyverekkel rendelkezik az ellenség. Nevezetesen arról volt szó, hogy Szaddám Huszein vegyi, biológiai, ökológiai és burkolt formában nukleáris fegyverek bevetésével fenyegetőzött. A hadjárat során csak az idő előrehaladásával csökkent az érthető fenyegetettségi érzés, mégpedig azáltal, hogy a felderítési adatokból, valamint a szakértői értékelésekből kiderült, a Scud rakétákat az irakiak nem tudják felszerelni vegyi és nukleáris robbanófejekkel, ill. az iraki légierő a lefejező csapások következtében - nem volt képes csapások végrehajtására ilyen eszközökkel. A hadműveleteket tehát csúcstechnológiára alapozott hagyományos fegyverek alkalmazására kellett megtervezni, a tömegpusztító eszközök jelenlétének állandó figyelembevétele mellett.

A fegyveres konfliktus megvívására való közvetlen felkészülés során az amerikaiaknál az a sajátosság figyelhető meg, hogy a sajtóban előre közlik a tervezett hadjárat lefolyását, természetesen több variációban, nehogy az ellenfél megismerje a valódi elgondolást. A variációk reális helyzetekből indulnak ki, de a jövőt illetően valós és valótlan (noha elméletileg megvalósítható) elemeket egyaránt tartalmaznak. Általában nem azt titkolják, hogy milyen erőket és eszközöket vontak össze. De azt igen, hogy azokat mikor, hol és hogyan tervezik alkalmazni. A váratlanságnak és a meglepetésnek igen nagy szerepet tulajdonítanak, mivel véleményük szerint ez összefügg a kezdeményezés megragadásának lehetőségével, amiről nem szívesen mondanak le. Különösen a kezdési időpontokat (a mikor tényezőt) titkolják, és erről szándékosan megtévesztő időpontokat „szivárogtatnak" ki. A pontos időpontokat illetően néhány naptól néhány hétig terjedő pontatlanságot táplálnak a nemzetközi információs hálózatokba, ezáltal az ellenfelet kellően bizonytalanságban tartják, a maguk számára pedig fenntartják a cselekvési szabadság lehetőségét.

A hadműveletek számvetéseit nagy teljesítményű számítógépekkel készítik el, és a több variációs lehetőségek közül gondos modellezéssel választják ki a lehetséges fő és tartalék alternatívákat. Ezáltal lehetőség nyílik arra is, hogy a hadművelet folyamán a felmerülő igények szerint gyors változtatásokat tudjanak megvalósítani. A „Sivatagi vihar” hadászati művelet szárazföldi hadműveletének tervezői részére rendelkezésre álló igen nagy teljesítményű számítógépes háttér tette pl. lehetővé, hogy a fő erőkifejtést menet közben a jobbszárnyról a balszárnyra helyezzék át. Hogy egy ilyen feladatot milyen nehéz pontosan végrehajtani, azt el sem tudjuk képzelni.

Kiszámították például azt, hogy hány repülőbevetést kell alkalmazni ahhoz, hogy lehetetlenné váljon a Kuvait területén levő iraki csapatok utánpótlása és megerősítése a hátországból. Úgy vélték, hogy az utánpótlástól, összeköttetésektől megfosztott, vezetésében szétzilált és egymástól elszigetelt iraki csapatokat könnyű lesz bekeríteni és részenként megsemmisíteni. Az erőviszonyok számukra kedvező megváltoztatását a légierőre, továbbá a lézerirányítású páncéltörő rakétákkal felszerelt un. „tankfaló" helikopterekre bízták.

Az éjszakai harcot teljesen mindennapos dolognak tartották, mivel a korszerű éjjellátó eszközök szinte nappali mozgási lehetőséget biztosítottak a szövetséges csapatoknak: a légierőnek, a harckocsizóknak és a gyalogságnak. Ezért elmondható, hogy a harcok éjjelnappal folytak, ezáltal rendkívüli mértékben megnövekedett a támadás üteme. Négy nap alatt megvívni egy ilyen szárazföldi csatát nem kis teljesítmény!

Egyetlen korábbi háborúban sem állt a hadvezérek mögött olyan számítógépes háttér, mint az Öböl-háborúban a főparancsnok részére. Itt a számítógép a harc és a vezetés közvetlen munkaeszközévé vált. Valószínűleg többprocesszoros, CRAY típusú óriás számítógépeket vettek igénybe a hadműveleti feladatok tervezéséhez és vezetéséhez. A szövetséges törzsekben szolgálatot teljesítő tisztek a hadműveletek vezetése során a számítógépes munkaállomásokat megszokott munkaeszközként használták! A fenti képen a Sivatagi vihar hadművelet során használt kézi számítástechnikai eszközökből, és PC-vel felszerelt harcálláspontokból láthatunk párat.

A számítógépeket a harcosok szintjéig vitték le az Öböl-háborúban. A katonák elsajátították a személyi számítógépek kezelését, ami a grenadai invázió idején még „döcögött". A parancsnoki állományt laptopokkal látták el. A navigációs műholdakról érkező, helymeghatározáshoz szükséges adatokat tv-távvezérlőhöz hasonló méretű GPS vevő egységgel dolgozták fel (lenti kép). Laptopokat használtak a tüzérségnél és a légierő pilótáinál is. A logisztikai szolgálat a nagy tömegű számítást igénylő feladatokat műholdakon keresztül az USA-ba továbbította, majd a számítások eredményeit műholdakon keresztül kapta vissza. A háború ellátási feladatait raktári cikkszámok alapján számítógépes igénylési és elosztási rendszerrel oldották meg.

Az Öböl-háborúban a hadtáp feladatainak irányítását mintegy 2000 - nagy hálózatba kapcsolt (WAN) - számítógéppel oldották meg, egységes számítógép-rendszert létrehozva! Ez még polgári feladatok esetén is igen nagy teljesítménynek számít! A harcoló katonák napi ellátását, az élelemtől a rágógumiig gondosan megtervezték, és az ellátást óramű pontossággal végezték. NATO normák szerint egy harcos egynapi ellátása - mindent beleszámítva, vagyis lőszer, élelmiszer, víz stb. - 100 kg-ot tesz ki nem sivatagi körülmények között. Sivatagban a vízfelhasználás lényegesen nagyobb, ezért 130...150 kg-ot lehet napi ellátmányként figyelembe venni katonánként! Képzeljük el, mit jelentett ez több mint félmillió katona esetében, mivel a „logisztikai szolgálat” a szövetséges haderő teljes ellátásáról gondoskodott. Ez a szolgálat már nem a régi értelemben vett hadtáp, hiszen számítógéppel vezérelt „szolgáltatóiparnak" felel meg.

Az iraki légvédelem és EW tevékenység

Irak szovjet és európai gyártású légvédelmi ütegeket tartott üzemben a francia Kari C3 kommunikációs hálózat által irányítva. A mikrohullámú láncon és vezetéken keresztül összekapcsolt egységeket Bagdad közeléből koordinálták. Ez egy félelmetes integrált légvédelmi rendszer volt, a legnagyobb a NATO, és a Varsói Szerződés után. Sok közös vonása volt a szovjet rendszerekkel, beleértve természetesen a berendezéseket, és a bevetési elveket is. Nézzük nagyjából miből állt:

SZ–75 Dvina (NATO-kódja: SA–2 Guideline) főleg régebbi SA-2B, de néhány újabb variánsból legalább 20 egység. 

SZ–125 Nyeva (NATO-kódja: SA-3 Goa). Ilyennel lőtte le Dani Zoltán a lopakodót. Legalább 25 egység.

2K12 Kub (NATO-kódja:SA–6 Gainful). A jom kippuri háborúban az Izraeli Légierőnek súlyos veszteségeket okozott (lenti kép). 1991-re már kiismerték, ennek ellenére leszedett egy F-16-ost.

9K33 Osza (NATO-kódja: SA–8 Gecko). Ez a rendszer akár menetből is képes rakétát indítani (lenti kép). Darabszámról és bevetésekről nem találtam információt.

Német-francia ROLAND rendszer kiemelt célpontok (pl. repülőterek) védelmére kb. 13 egység. Kiderült hogy a fegyver rendkívüli módon érzékeny a zavaró tevékenységre, ráadásul a tapasztalatlan személyzet olyan pozíciókban üzemeltette, ahol könnyen sebezhetővé vált. Ennek ellenére legalább 2 brit Tornádó gépet lelőttek vele. Lenti képen egy a brazil hadsereg által vásárolt egység látható.

ZSU-23-4 "Shilka" önjáró légvédelmi ágyú több mint 200 darab. Főleg az alacsonyan szálló légi járművek számára jelentett veszélyt, de sokat kilőttek a szövetségesek. Ezeken kívül voltak még hordozható föld-levegő (SAM) rakéták. A szovjet gyártású SA-7 Grail, SA-14 Gremlin, SA-16 Gimlet, és az SA-18 Grouse fordultak elő a legnagyobb mennyiségben. Ezekkel 10-nél valamivel több szövetséges gépet sikerült lelőni főleg a haditengerészet állományából.

A szovjet mintájú elgondolás az volt, hogy egymást lefedő zónákat kell létrehozni, amelyek különböző fegyvertípusokkal védenek, ezáltal a berepülő ellenfélnek nagyon sok energiáját leköti az eszközök zavarása. Az iraki integrált légvédelmi rendszer nem vizsgázott jól, és csak kisebb részsikereket könyvelhetett el. Egy jól felkészült ellenféllel szemben, akinek harmadik-negyedik generációs repülőgépei és precíziós fegyverei voltak, kevés lehetőséget kapott. A szövetségesek jól összehangolt elektronikus zavaró műveletekkel megvakították az iraki radarokat, elpusztították az irányító és ellenőrző rendszereket, valamint a kommunikációs hálózatokat, és nagy veszteségeket okoztak az eszközökben. A fegyverzet java-részét, működési frekvenciákkal és jelmintákkal együtt már ismerték előző háborúkból. Bár Irak névlegesen rendelkezett modern integrált légvédelmi rendszerrel, a fegyverek, az érzékelők, és a kommunikációs hálózatok elavultak voltak, a kezelők pedig alulképzettek.

Az iraki EW eszközpark műszaki elmaradottsága miatt a szövetségesek bonyolult összetételű (frekvenciaugratásos és szórt spektrumú stb.) modulációval működő vezeték nélküli távközlési, valamint rádiólokációs tevékenységét nem voltak képesek észlelni, bemérni és zavarni sem.

Ennek ellenére nem szabad lebecsülni az iraki fél erőfeszítéseit, amelyek azért helyenként mutattak említésre méltó eredményeket: a Scud rakéták mobil indítóállványainak mesteri elrejtését és a hamis célok (makettek) alkalmazását. A szövetségesek oldalán bekövetkezett, bár nem nagy számú repülőveszteség (44) esetén is minden bizonnyal közrejátszott az iraki EW tevékenység. Nagyméretű, de végül is eredménytelen, megtévesztő EW-akciónak lehetett minősíteni az iraki fél azon erőösszpontosítását, amikor 5-6 hadosztályt vontak össze Kuvait nyugati szektorában azzal a színlelt szándékkal, hogy támadást indítanak. A rádiótevékenység valós volt, és a dél-iraki hadszíntér főparancsnoksága olyan rádióhírváltást folytatott a kötelék parancsnokságával, ami látszólag alátámasztotta a támadási szándékot. Ennek következtében a szövetségesek több napon át intenzív felderítőtevékenységet folytattak a kötelék ellen, ami zavarta a szárazföldi hadműveletek megkezdésére irányuló felkészülésüket.

A szövetségesek fegyverei

Főleg az USA által kifejlesztett eszközöké volt a főszerep. A teljesség igénye nélkül nézzük a legismertebbeket. A lenti képen az F-117A lopakodó amint éppen precíziós bombákat küld a célpont felé. Időközben kiderült hogy ez a gép nem láthatatlan, csak lényegesen kisebb a róla visszaverődött radarjel nagysága.

BGM–109 Tomahawk robotrepülőgép. Első harci bevetése az Öböl-háborúban történt. Működési elve a TERCOM navigációs rendszerre épült. Előre beprogramozott térkép alapján követi az útvonalat a cél felé, főleg kommunikációs és parancsnoki központokat támadtak vele sikeresen. Bagdadban a sugárutak nyomvonala mentén haladt, innen jött az a szlogen hogy: "Jött a rakéta, és befordult a sarkon" (és tényleg).

BQM-74 Chukar drónszerű pilóta nélküli távirányítású légi jármű (lenti kép). Hajóról, repülőgépről és szárazföldről is indítható. Főleg csalinak használták, hogy aktivizálják az iraki radarokat, amik miután sugározni kezdtek pl. AGM-88 HARM radarromboló rakétával ki lehetett lőni őket.

Az EC-130H Compass Call a Hercules elektronikus hadviselésre átalakított változata (lenti kép), egy repülő harcálláspont, ami zavaró tevékenységet folytat. Az irakiak által használt VHF és UHF kommunikációs kapcsolatokat blokkolták vele biztonságos távolságból.. Az intenzív zavaró EC-130 kiütötte a rádiók által használt frekvenciákat, és mivel a bombázások hatására a vezetékes kapcsolatok is megrongálódtak, ezáltal az egész iraki C3 hálózat működésképtelenné vált az első pár órában.

De hogy ne csak az amerikai fegyverekről beszéljünk itt van brit ALARM radarromboló rakéta, ami akkor friss fejlesztés volt, és a Tornádók 121 darabot pufogtattak el belőle. Mivel ezen eszközöket az ellenséges lokátor sugárzása vezeti célra, már a vietnami háborúban rájöttek hogy ha kikapcsolják a radart, akkor megszűnik a cél, és a rakéta valahol lepottyan, de nem az ALARM, mert a jel megszűnése esetén egy ejtőernyővel ereszkedni kezd, és ha újra bekapcsolják a radart, akkor egy másodlagos hajtómű segítségével ismét elindul a cél felé. Ezt a fegyvert láthatjuk a lenti képen a Tornádókra felfüggesztve.

Az Öböl-háborúban a repülő kötelékek 10 százalékát rádióelektronikai gépek tették ki. EA–6B Prowlers (lenti kép) volt az egyik legfontosabb taktikai zavaró gép, amit a hadműveletekben használtak, de jelentős szerepet kapott még az EF–111A, és az F4-G "Vadmenyét" is. Az EF-111A Raven gépek még az alacsonyabb sávokon dolgozó AN/ALQ-99 zavarókonténerrel voltak felszerelve, de a régebbi szovjet radarokhoz ez teljesen megfelelt. Ezen kívül voltak még beépített ALQ-126 védekező ECM berendezések, és változatos gyűjtemény a zavaró konténerekből: ALQ-165, ALQ-184, ALQ-119, ALQ-101, és ALQ-131. A brit Tornado gépek a saját fejlesztésű Skyshadow zavaró és megtévesztő rendszert használták.

MIM-104 Patriot rakétavédelmi rendszer. Ezeket az iraki Scud rakéták ellen telepítették az izraeli és a szaúd-arábiai határra.

E–8 JSTARS (Joint Surveillance Target Attack Radar System) azaz egyesített rádiólokációs felderítő és csapásrávezető rendszer, mely egy Boeing 707-300 típusú repülőgépre volt telepítve, és a háború idején még mindig fejlesztés alatt állt. Két JSTARS egység sikeresen és pontosan derítette fel az iraki haderők mozgásait, többek között a tankokét és a Scud-rakéta kilövőket. Lenti képen a rendszer egyik munkaállomását láthatjuk.

A robotrepülőgépeken és a radarromboló HARM rakétákon kívül még említést érdemelnek a Peaway lézervezérlésű siklóbombák különböző változatai. A szemben álló felek a konfliktus során 88 féle irányított fegyvert használtak.

Ezen kívül még a szárazföldi csapatok a következő EW rendszereket alkalmazták:

AGTELIS gépjárműre telepített automatikus jel-felderítő (0,5...40GHz)

REMBASS földre telepíthető szenzoros megfigyelés

TACELIS gépjárműre telepített rádió-felderítő (0,5...500MHz)

TACJAM páncélozott szállító járműre telepített rádió-felderítő és zavaró (20...150MHz)

TEAMPACK gépjárműre telepített rádiótechnikai-felderítő (0,5....1,8GHz)

TRAILBLAZER gépjárműre telepített rádió-felderítő (0,5.....500MHz)

Homokszemek a gépezetben

A szövetségesek egyértelmű fölénye ellenére azért akadtak problémák, amiket érdemes megemlíteni. 

A sikertörténetnek kikiáltott Patriot rakétarendszer hatásfoka valójában  10% alatt mozgott az utólagos szakértői vizsgálat alapján, ráadásul egy szoftver probléma 26 amerikai katona halálát okozta. A tragédiáért egy kerekítési hiba volt a felelős, melynek következtében a rendszer hibásan számolta az időt (folyamatosan késett egy kicsit). A bug egyébként ismert volt, ezért időnként újra kellett indítani a rendszert, és beállítani a pontos időt, ám az incidenst megelőzően ezt elmulasztották megtenni, és a 100 órája készenlétben lévő vezérlőegység órája 0.34 másodpercet késett. Ez pont arra volt elég, hogy az ellenséges rakéta pályájának kiszámításakor fél kilométert tévedjen a szoftver, és téves riasztást feltételezzen. Emiatt egy Scud amerikai laktanyába csapódott.

A JSTARS rendszer képes egy csatatéren két, egymástól több száz kilométerre található jármű detektálására, ám magukról a járművekről kevés további információt tud szolgáltatni. A kinyerhető adatok a járművek darabszámára, elhelyezkedésére, sebességére, utazási irányára és a detektálás időpontjára korlátozódnak. A cél azonosítását, a jármű felszereltségét, a barát vagy ellenség eldöntését azonban a rendszer nem képes ellátni. A JSTARS által szolgáltatott adatokat más, egyéb rendszerek által gyűjtött információkkal együtt lehet döntéstámogatáshoz felhasználni.

Az Amerikaiak számára problémát jelentett hogy nem voltak felkészülve EW szempontból olyan fegyverek ellen amiket a NATO, vagy valamelyik baráti ország szállított. Az iraki légierő Mirage gépeinek zavaró eszközeivel nem tudtak mit kezdeni, a gépek jelmintái pedig nem voltak fenyegetésként tárolva az adatbankokban. További problémákat jelentett hogy a földi járműveket -biztonsági okokból- nem látták el "barát-ellenség" felismerő rendszerrel, ezért a szövetséges légierő többször saját járműveket támadott.

A szárazföldi hadműveletek folyamán a szövetségesek olyan intenzív rádiózavarást folytattak az URH tartományban, hogy a tűzszünet bejelentése után több helyen még folytak a harcok, mert nem volt összeköttetés az elöljáró parancsnoksággal.

Következtetések és tanulságok

Egy külföldi katonai portál szerint ha a Varsói Szerződést támadták volna meg Kelet-Európa irányából, hasonló módon zajlott volna le a háború. Ezzel azért lehetne vitatkozni, egy darabig biztosan eljutottak volna. Mindenesetre több ország is átértékelte katonai helyzetét az Öböl-háború után. Az éppen oszlásnak indult Szovjetunió is levonta a következtetéseket, és rövid megtorpanás után megváltoztatta a fejlesztés irányvonalát. Ennek eredményét éppen napjainkban érzékelhetjük. Az első Öböl-háború után jött a második (2003-2011), amikor már Irakot is felszabadították, ennek következményeit szintén napjainkban tapasztalhatjuk.

Források: Wikipédia, ITblog, weaponsandwarfare.com, ausairpower.net, Bokor Imre-Papp Iván-Várhegyi István: Elektronikus hadviselés (Műszaki Könyvkiadó 1992)

Képek forrása: Wikipédia, usairpower.net