A SONY által fejlesztett videó kazetta formátum
Japánban jelent meg 1975 május 10.-én. A kazetta kialakítása a korábbi U-matic formátumra emlékeztetett. A béta elnevezés onnan adódik, hogy a szalag befűzési módja hasonlít a görög betűre (β).A Sony volt az elsõ cég, amely a védõsáv nélküli, a videofejek eltérõ szöghelyzetére épülõ felvételi technikát alkalmazta a sávok közötti áthallás csökkentésére.
A Betamax-videomagnetofont elõször csak a NTSC-rendszer szerint készítették a japán, és az amerikai piacra. A játékidő csupán 1,5 óra volt. 1977-ben jött ki a Beta II, amely azonos kazettán már 3 órás lett, és 1978 derekán ebből érkezett meg a PAL rendszerre alkalmas változat az európai piacra. A Betamax rendszerű gépek gyártói közé tartoztak Japánban egyebek között a Sanyo, Toshiba, Pioneer, Aiwa, NEC, General, az USA-ban a Fisher, Zenith és Sears cégek. A Betamax kazetta igen kisméretû (156x25x96 mm), ugyanakkor azonban az azonos lejátszási idejû VCR kazettához viszonyítva csak harmadannyi hosszúságú szalagot tartalmaz. Ezt csak nagyon alacsony, 1,87 cm/s-os szalagsebességgel lehet elémi. Lenti kép baloldalán az első Betamax magnó mechanikus óraszerkezettel, amivel időzíteni lehetett.
1982-ben jött a Betacam, ami széles körben elterjedt formátum lett a profi és broadcast iparban, de csak annyi köze volt a Betamaxhoz, hogy a két kazetta teljesen megegyezett, de a rajta lévő anyag már nem volt kompatibilis. Ezzel váltották le a nagy, és nehézkes U-matic rendszereket.
1983-ban megjelent a Betamax hi-fi sztereó verziója. Az elv itt is ugyanaz volt, mint a VHS-nél. A színjel és a világosságjel közé beraknak egy FM vivőhullámot, amit a hangjellel modulálnak. Az eredmény 80dB-es jel/zaj viszony, egyenletes frekvenciaátvitel 20 KHz-ig, némi fejkapcsolási zajjal fűszerezve. Ezzel úgy gondolták előnyhöz jutnak a VHS-el szemben, de rá egy évre a JVC kifejlesztette a VHS hi-fi verzióját.
1985 elején jött a SuperBeta, aminek 290 sor volt a vízszintes felbontása, és az analóg tv adást már szinte minőség romlás nélkül rögzítette, bár a színnel azért voltak némi problémák. 1988-ban jött az ED Beta ("Extended Definition" Betamax) amely már 500 soros felbontással büszkélkedhetett, és a DVD-t szuper minőségben rögzítette volna, ha nem halt volna ki.
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a kamera és a videómagnó külön egységet képezett, itt megint előnye volt a Betamaxnak a kisebb kazettaméret miatt, de jött a VHS-C, amire csak évek múlva tudott a SONY válaszolni a Video8 rendszerrel. A normál kazettás Betacam kamkordereket profi irányba kezdték inkább fejleszteni, és ezt mint később kiderült jobban is tették. 1980-ban a Betamax piaci részesedése még 40% volt, ami 1986-ig 7,5% alá csökkent. 1984-ben 40 vállalat gyártott VHS készülékeket, de Betamaxot csak 12. Végül 1988-ban a SONY elismerte vereségét, és átállt a VHS gépek gyártására, amik eleinte Hitachi modellek voltak. Ennek ellenére 2002-ig folytatta a Betamax képmagnók gyártását is. Japánban a Beta rendszer sikeresebb volt, mint Európában, főleg a nagyobb felbontású (Super, ED) változatok. Lenti képen az utolsó Japánban forgalomba hozott Betamax magnó, a SONY SL-F205. A Beta magnók evolúciója megtekinthető ezen az oldalon.
Hiába volt jobb minőségű a Betamax, a formátum háborút a VHS nyerte. Olcsóbb volt, hosszabb játékidő fért fel a kazettára, a VHS-C miatt praktikusabb volt a kamkorderrel felvett anyagok visszanézése. A SONY ráadásul jogdíjat akart mindenkitől behajtani, aki a rendszerét használta, ellentétben a VHS-el, amit bárki szabadon fejleszthetett. Pornó tartalom sem jelenhetett meg Beta kazettán, ami már más rendszereknél is végzetes hibának minősült.
