Egy videolemez formátum , amelyet a JVC fejlesztett ki 

Volt belőle csak audio változat is (AHD). A VHD, azaz nagy sűrűségű videorendszer elve az volt, hogy a tű egy sima felületű lemezen halad végig, és az azon található elektromos kapacitancia jeleket olvassa le. A lemezen két párhuzamos sáv található, az egyik az audió és videó jelet tartalmazza, a másik pedig a követési információkat. A rendszer a gyors előre és hátra tekerés mellett képes volt képkimerevítésre, véletlenszerű keresésre, lassított lejátszásra és sztereó hang visszaadására. A lemez mérete 25cm körül volt, és oldalanként 1 óra műsoridő fért rá. A felhasználó soha nem érinthette meg a felületét, mert védőtokban volt elhelyezve a korong. A legkisebb felületi hiba is végzetesen hatott volna a képminőségre.

Japánban a formátum 1981 végén került bevezetésre. A Japán Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium ezt fogadta el videolemez szabványnak a szigetországban. Amerikában is piacra akartak lépni vele, de ott már két konkurens rendszer is megvetette a lábát, a Magnavox már 1978 óta Laserdisc-el és az RCA CED  a nyolcvanas évek elején, ezért inkább távol maradtak. Független tesztek alapján a VHD képminősége volt a legjobb, és az LD pedig a legtartósabb.

A lemezen a leghosszabb keresési idő 4,7mp volt, és a fejezetek elé címkódokat lehetett elhelyezni, ezért új dimenziók nyíltak az interaktivitás területén. A fejezetek tartalmazhattak állóképet, videót és hangot is, valamint külső műsorforrás bekeverési lehetősége is megvolt. Számítógéppel is összeköthettük, de anélkül is képes volt prezentációkra és interaktív bemutatókra.

Az első komoly kísérlet az európai bevezetésre 1983 novemberében volt az Egyesült Királyságban.A Thorn EMI, mint az egyik legnagyobb angol vállalat, amely erős ipari bázissal rendelkezett a televízió gyártásban, úgy gondolta elindítható kiegészítő termékként a VHD lemez. Tévedett, mert a videokazetta jobban érdekelte a vevőket, az interaktív szolgáltatások csak pár céget izgattak, a videolemez piacot pedig a Philips LASERVISION uralta már addigra.

1985-ben bevezetésre került a 3D VHD rendszer, amely visszafelé kompatibilis volt a normál verziókkal. A technikája elég érdekes volt. Egy szemüvegen keresztül kellett nézni, amit a lejátszó kapcsolgatott. A térhatáshoz ugye két eltolt kép szükséges, ezt úgy érték el, hogy a lejátszó állandóan kétszeres gyors kereső üzemmódban dolgozott, és így dupla információt szolgáltatott, de természetesen felére csökkent a játékidő is. Ez a megoldás nagyon instabil volt, nem egyformán játszották le a különböző lejátszók ugyanazt a lemezt, és ha a fej kezdett kopni, komplett jeleneteket hagyott ki a filmből. Nem lett a dologból 3D-s forradalom.

A VHD lényegében megszűnt 1986-ban, de a lemezeket tovább gyártották egészen a 1990-es évekig. Egyes japán fanatikusok ma is használják, és gyűjtik a lemezeket. Lenti videón egy National 3D VHD lejátszót láthatunk működés közben.