A vezeték nélküli telefonálás története

Telefon már nagyon régóta létezik, de a mostanában használatos okostelefonok kifejlődése egy hosszú folyamat eredménye, ami napjainkra kicsit felgyorsult. A mai készülékek ősapjának tulajdonképpen a rádió adó-vevőket tekinthetjük, még akkor is ha azok igen korlátozott képességekkel rendelkeztek. Természetesen a hadsereg igényelte az ilyen eszközök kifejlesztését, ezért először a második világháborúban bukkantak fel nagyobb mennyiségben.

A lenti képek a tévhitek eloszlatása végett kerültek ide, ugyanis több helyen megjelentek "A mobiltelefon őse" címszóval. A bal oldalon a ló egy távíró készüléket hordoz, a fejhallgatós emberke füleli a morze jeleket, és diktálja a másiknak, aki írja. Középen egy hordozható tábori rádiókészülék látható az első világháború végéről, jobbra pedig a hölgyek detektoros rádiót hallgatnak, de erről bővebben itt olvashatunk.

1938-ban már készültek hordozható AM rádiók, amiket az amerikai gyalogság széles körben használt. A 11 kilogramm súlyú készülékek nagyjából 8 kilométeres hatótávolsággal rendelkeztek (lent balra). 1940-ben már a 40-48 MHz-es FM sávon működött a MOTOROLA SCR-300 típusú rádiója, ami nagyobb súllyal és kisebb hatótávval rendelkezett mint elődje, cserébe zavarmentesebb vételt biztosított. Közel 50 000 darab készült belőle a második világháború során, részt vett a Normandiai Partraszállásban is. Az egységben 18 darab elektroncső melegítette a kezelő hátát.

Ezután megint vissza AM sávra a MOTOROLA SCR-536 1942-ben, de ez már kézi változat (lent balra), viszont a könnyű súly csak alig 1,5 kilométeres hatótávolságot eredményezett. Praktikussága miatt 130 000 darab készült belőle. A háború végeztével a fejlesztők áttértek az üzleti célú megvalósításra. 1946-ban a Bell Systems bemutatta az első kereskedelmi mobilnak mondható telefonszolgáltatást: az MTS rendszert, ami már a súlya miatt is csak járművekben volt életképes. Egy ilyen készüléket láthatunk lent jobbra a csomagtartóba telepítve. Tipikusan állt egy adó, és egy vevő egységből, valamint a jobb szélen látható szelektív hívásdekóderből. Meglepő, de már ez a rendszer is meglévő jól bevált egységekre épült. A hívásdekóder még az 1800-as évek végén lett kifejlesztve a vasúti irányítás részére, a rádiókat pedig már a háborúban is tesztelték.

Az újonnan alakult szolgáltató társaságok két irányban fejlesztették a rendszert. Az egyik a "HIGHWAY" változat volt, amit csak autópályák mentén telepítettek főleg a teherfuvarozás részére, a másik az "URBAN" verzió, ami pedig a nagyvárosokon belül közlekedőket szolgálta ki. 1948-ban az Egyesült Államokban és Kanadában 60 városban elérhető az "URBAN" szolgáltatás 4000 mobil előfizetővel, havonta 117 000 hívást kezelve a 150 MHz-es sávon 6 csatornán. A "HIGHWAY" 85 városban 1900 mobil előfizetővel, havonta mintegy 36 000 hívást kezelve elérhető a legtöbb nagy autópálya keleti és közép-nyugati részén 35 MHz-es vételi és 45 MHz-es adó frekvenciával 12 csatornán. Az MTS rendszernél az autóban nem volt tárcsázási lehetőség, csak egy gombot kellett megnyomni, és a jelentkező kezelőnek bemondani a saját, és utána a hívott számot. Amikor a mobil egységet hívták minden járműben egyszerre elindult a hívásszelektor, ami egy mechanikus szerkezet volt forgó tárcsával, és reteszekkel. A szolgáltató 600 és 1500 Hz-es hangjeleket adott ki váltakozó sorrendben, ezek reléken keresztül vezérelték a reteszeket, amik megfelelő sorrend esetén a tárcsa lyukaiba belepasszoltak, és megkezdődhetett a beszélgetés. Amennyiben a reteszek nem passzoltak - tehát nem azt a számot hívták - , akkor a szelektor alaphelyzetbe állt. Ezek a rendszerek még nem kezelték telefonbeszélgetés közben a beszédcsatorna frekvenciájának automatikus átváltását, vagyis a hívásátadást. Erre cellaváltáskor van szükség, ugyanis ennek hiányában amikor egy felhasználó elhagyta az adó hatókörzetét, akkor a beszédcsatorna megszűnt, és a hívás megszakadt.

1955 elején indítottak egy kísérletet Svédországban, ahol a stockholmi orvosi egyesület a mentőszolgálattal együttműködve éjszakai és hétvégi sürgősségi ügyeleti rendszert szervezett. A várost négy kerületre osztották, és mindegyiket egy rádiós gépkocsi felügyelte. A járművek kapcsolatban álltak a központban szolgálatot teljesítő orvossal. Amikor 1956. április 25-én Stockholmban véglegesítették a rendszert, a mobiltelefon kifejezés egyszer és mindenkorra bekerült a köztudatba. A tervező után a neve Lauhrén mobiltelefon-rendszer lett, de hivatalosan MTA-nak (Mobile Telephony System Version A) hívták. Az előfizetőknek öt jegyű számokat osztottak ki, amik 95-tel kezdődtek, így a potenciális előfizetések száma maximum 1000 lehetett. Az Ericsson által gyártott telefonkészülékek ára összemérhető volt az autóéval, amelyben telepítve volt. A beszélgetést mindenképpen járó motornál volt érdemes lebonyolítani, de a plusz akku sem ártott. 1956 végére 19 mobiltelefon üzemelt Stockholmba és 8 Göteborgban. A rendszer 1969-ben szűnt meg. A fenti képen ilyen készülékkel felszerelt autót láthatunk, balra pedig egy bázisállomás.

1964-ben mutatkozott be az MTS továbbfejlesztett verziója az IMTS (Improved Mobile Telephone Service). Sikerült kiküszöbölni az előző rendszer legnagyobb hibáját, itt már lehetett a mobil készülékről tárcsázni, és nem kellett a kezelő segítségét igénybe venni. Az integrált áramkörök ekkor még nem terjedtek el széles körben, ezért a készülékek tranzisztorokból összeállított logikai áramkörökből épültek fel. A bázisállomás és a mobil egységek a parancsokat különböző magasságú hangok továbbításával adták tudtára egymásnak. Pl. 2000 Hz-es hang azt jelentette, hogy van kapcsolat, de nem történik semmi; hívás érkezésekor a jel átvált 1800 Hz-re, ekkor elindul egy tárcsázási impulzus, ami minden készüléken átfut, majd amelyik mobil egység beazonosítja magát az visszaküld egy 2150 Hz-es jelet a bázisállomásnak. Ez csengetést kezdeményez a mobilon, és amikor a mobil előfizető felvette a telefont 1633 Hz-es "kapcsolódtam" hangot küld vissza. Az IMTS hátránya volt, hogy maga a technológia korlátozta az előfizetők számát, ezért a nyolcvanas évek elejére várólisták alakultak ki akár 2-3 éves periódusokkal, emiatt a gyártás sem tudott felfutni, ami csillagászati árakat eredményezett. Leggyakoribb készülékek a Motorola TLD-1100 sorozat tagjai voltak (fenti kép).

A Szovjetunióban az első, kizárólag a magas rangú pártfunkcionáriusoknak és a vezető beosztású elvtársaknak szánt mobiltelefon hálózat kifejlesztését 1958-ban kezdte el egy kutatócsoport , de erről bővebben itt olvashatunk.

Azt ismeritek amikor egy magyar mérnök elment Izlandra a nyolcvanas évek elején, és a jéghegymegfigyelő állomáson magyar gyártmányú BRG rádiótelefonok voltak rendszeresítve? Ebben az a vicc, hogy nem vicc. A BRG fénykorában 20 000 rádiótelefont gyártott évente, aminek nagy része exportra készült, jutott belőle a baráti országokba és a tőkés piacokra is.

Folytatás következik

Források: Wikipédia, businessinsider.com, wb6nvh.com, ericsson.com